Megint hétfő

Igen egy másik.

Igen, egy másik verseny kapcsán álltam az asztal belső felére. Bár jó volt és szélcsend is volt, és nem is esett, és megint kaptam egy faintos pólót, és végre a fiamat is el tudtam vinni, de most asszem elég volt egy időre ebből a műfajból.

Pedig egy nagyon jó kis terep verseny volt a budai hegyekben. Ráadásul a pálya egy részét én jelölhettem ki, így kedvenc, eldugott ösvényeimre csalogattam a mezőnyt. Nem volt nagy tülekedés, mivel 10 fő indult. Nem is csoda, hisz nagyon nem volt meghirdetve a derbi. No, majd jövőre...

Mostanában azért egyre reménykeltőbben alakulnak a dolgok futásügyileg. Nem szaggatom még az erdei ösvényeket, de 2-2,5 ó azért megy, akár intenzíven is. Szóval lehet ebből akár mi is, bár baromi kevés kili és szint van még a csülkeimben.

Amennyire plusz erőt adott télen, hogy a tavalyi időszakhoz képest mennyivel jobban állt a felkészülésem, most pont fordítva érzem.

Nem baj, majd ősszel, nagyon ott leszek a szeren... ...vagy télen... ...vagy tavasszal...

Ultrabalaton

Megint a mostanában szokásos partvonali szereplés...

Kicsit vegyes érzelmekkel. Egész pontosan nem is vegyesek, mert egyértelműen antipatikus, tőlem teljesen idegen és lehangoló volt az élmény.

Igazából aszfaltos versennyel még nem volt dolgom. Sem nézőként, sem szurkolóként, sem résztvevőként, vagy segítőként. Nem ismertem a hangulatát, a kisugárzását, az üzenetét.

Nem ragadott, magával, hogy finom legyek...

És itt nem a szervezésről, saját munkámról, vagy a versenyzőkről és erőfeszítésük értékeléséről beszélek! Amennyire nekem kitűnt hihetetlen munka állt a verseny mögött. Aki ezt kézben tartotta, az kb. olyan referencia a műfajban mint a Sziget Fesztivál szervezése a zenei fesztiválokéban. Erről, ezekről kár is írni...

Sok embert láttam elhaladni frissítőpontunk előtt a kint töltött 13 óra alatt. Voltak jobb és kevésbé jó bőrben lévők. Gyorsabbak és lassabbak. Egyéniek és csapatban versenyzők. De igazán átlényegült, koncentráló, jó kedvű arcot nagyon keveset láttam.

Már a futókörnyezet is meglehetősen taszító. Hiába a gyönyörű Balaton, ha folyamatos az autó- és vonatzaj. És nem csak zaj, hanem a nálunk ezzel járó feszültség és konfliktusok: ...mennyé má', ...mér' állsz bazzeg, húzóggyále... Nem vészesen, de azért csak-csak.
Néha részegek az éjszakában okos megjegyzésekkel, amire persze okosan nem figyelünk, de azért mégiscsak léteznek...
Frissítőasztalról lejmoló hozzátartozók és kísérők, akikről szintén nem veszünk tudomást...
... és egyáltalán, a tömeg. Egyszerűen sokan voltunk, sok volt a felhajtás...

Ezek persze abszolút az én tömegiszonyos, merengésre hajlamos, természetimádó torz szemüvegemen át érezhető momentumok.

Vagy pl. beérkezik Vozár Attila, akit dübörgő tuc-tuc zenét harsogó kísérőkocsi tol maga előtt. Üvöltik, hogy 'Bal lábán!'. Mi van, mi ez? Dugókázni kéne nem?! És üvölti vmi vadparaszt suttyó a kocsiból, hogy 'Bal lábán, bazzeg, mennyémán!' És akkor leesik az én plebsz agyamnak, hogy menjek, térdeljek le Vozár úr elé, aki kegyesen lassít és a bal cipőjére erősített dugókával pittyentsek egyet. Komolyan nem hiszem el! Most is hatása alatt vagyok ennek a fajta parasztságnak. A jóannyáért nem tudja a kezére tenni és bedugni oda, ahová mások is...?!

És nyomják veszettül. Sokan görcsölve, szitkozódva. Nem állnak le frissíteni, mert sietnek. Erre nincs idő/erő. Persze nyilván ilyen sűrű frissítési lehetőségnél mások a viszonyok, mint egy terep versenyen, ahol lehet, hogy csak 10-20 km-ként vannak pontok. Nincs idő a mosolyokra, a biztató szavakra, az egymással való szembeszédre, a sokat mondó pillantásokra. Itt futás van, idő van, verseny van... Pedig ez egy 212km-es verseny. Könyörgöm, tényleg az a 10 mp számít?! Igen, mert ez verseny. Versenyebb...

Persze lehet, hogy egyszerűen csak végletesen másképp élem át mint ahogy egy hosszabb terep versenyt?!

Ott van az UTMB/CCC. Ott is indul több ezer ember. Ott is hosszú az út, az is verseny, de mégis annyira más. Egy terepversenyen, az erdőben, vagy bárhol a természetben, lehetek egyedül. Lehetek intim kettesben a környezetemmel. Fákkal, bokrokkal, pacsirtákkal, vagy bármivel. Egy UB szerű verseny művi környezetében úgy érzem, hogy ez lehetetlen. És erre az alapvető különbségre a tömeg és az ezzel járó hisztéria rá is kontráz.

Szóval nem is ragozom, bár lenne még rengeteg sok kis momentum, amik tömegének teremtő ereje hozta bennem össze ez a negatív képet. Hagyjuk. Fátylat rá. Nem ragozom. Nem az én világom és el is kerülöm a jövőben, mert olyan negatív erővel bír, hogy félek, hogy elszívja a futáshoz kötődő pozitív energiáimat.

Felüdítő volt pár ismerős 'terepes' arcot látni. Szót váltani. Érdekes, ők nem siettek. Vagy mégis? Vagy máshogy siettek? Pedig volt olyan is közöttük aki 2., vagy 3. helyezett lett, mégis tudtunk pár szót váltani. Érdekes.

A teljesítés persze ember feletti, a szellemi küzdés csodálatra méltó és magasztos. Bármilyen is volt, bárhogy is éltem meg, ez előtt fejet kell hajtsak...

:))))

Nem részletezem, mert fáradt vagyok és dőlök az ágyba, DE!

Tegnap esőben, ma meg naplementében futottam két giccsesen szépet ÉS baromi jó érzéssel, jó erőben, reménykedve és reménykeltő módon. Szóval lehet, hogy tekervényes ez a rohadt alagút, de néha fény csillan a végén és hiszem, hogy a másik végén gyönyörű dolgok várnak még rám :)))))...

Túlnyár

Egy hete még bőven széldzsekiben kellett futni, a héten meg a gatya is lerohad az emberről.

Múlt hétvégén volt a nyár elejére kinézet első számú célversenyem a Mátra115. Még gondolatkísérletnek is túlzás lett volna bármelyik táv bepróbálása, így maradt a frissítés. A Hidegkúti th-ban voltunk a családdal, mint segítők.
Ismét tanulságos volt.
Vasárnap ugyan kocorásztam egy kicsit a tt útvonalán, de iszonyú fejfájással indultam neki. Aztán szép lassan megfeledkeztem a fájdalomról és a mérhetetlen sár és a varázslatos Mátra kötötte le a figyelmem. Kicsit hátborzongató volt, hogy olyan résztvevőkkel is találkoztam, akiket még éjfél előtt a ponton frissítettünk. Én azóta aludtam egy jót, ők meg nyomták. A fél éjjel is kevés volt nekik egy 35 km-es hurok megtételére... Ez sokat elárul a viszonyokról...

A héten már edzésterv szerint próbáltam menni, de nem tartott sokáig a jólét. Kedden még minden frankó volt. Szerdán aztán egy 1,5 órás kör felét már sétálnom kellett és a végén kis híján elájultam. Egész nap a hűvös irodámban ülök és utána délután kimegyek futni a hőségbe. Ez hiba volt. Nagy. Éppen le tudtam zuhanyozni és bevetettem magam az ágyba. Jól belázasodtam, a fejem meg szét akart robbanni. Csütörtökre valamelyest jobban lettem, de ma megint csak lézengtem, görcsölt a fejem és rázott a hideg. Furcsa is lett volna, ha egy hétig nem történik semmi. Megint olyan gyenge vagyok, hogy az ágyból is alig tudok kikelni. Az emeletre való feljutás minden erőmet kiveszi, pedig csak 3m szint...

Nem gondoltam volna, hogy ez a blog egy rokkant-blog lesz, de eléggé e felé haladok.

Ma délután mentek ki futóismerőseim az Ötscher Maratonra. Tavaly és tavaly előtt is voltam. Idén még a gondolata is kifáraszt.

Van a kertünkben egy mogyoróbokor. Jó 3m magas, szép egészséges, terebélyes szerzemény. Pár éve ültettük és mivel alig látszott ki a fűből egy két alkalommal bizony lekaszáltam. Egy ilyen szerencsétlen beavatkozás után 1db 15-20 cm-es ágacska maradt csak belőle. Szépen körbetisztogattam és azt mondtam neki, hogy 'Öreg, innen szép nyerni!'... hát igen...

Ősz

Ja, nem. Nyár.

Ja, de ősz...

Végül nem baj, szeretek esőben sárban futni. Komolyan.
Tegnap találomra indultunk a Nagy-Kevély környékére és nem esett. Hihetetlen. Ha szerveztem volna se sikerült volna így...
Határozottan élveztem, bár erőm semmi, de biztató volt, hogy egy-egy emelkedő után szinte másodpercek alatt helyreállt az üzemi rend és lefelé már szinte kipihenten mentem. Meghalás nem volt.

Ma egy kis útkarbantartást végeztem. Régen terveztem, hogy megyek egy kört metszőollóval, és most itt volt az ideje egy kis nyugis rendcsinálásnak. Szokásos körömön kellett rendet tenni, mert a nagy esők miatt a természet kezdte visszahódítani kis útjaimat. Nyugis kocorászás kerekedett belőle, az eső is rákezdett, nagyon hangulatos volt. Mindezt dél környékén, mikor a többség épp gályát vontat vhol. Egy szavam sem lehet, szerencsés vagyok, hogy én osztom be az időmet.

Ötödik napja futok és egyelőre semmi negatív jel. :))))))))))))))))!!!!!!!

Május

A nagyon gyatra áprilist szinte egyáltalán nem sikerült felülmúlni, így 112 km-el zártam a májust. Sérülés, titokzatos fáradtság... Heti 3-4, harmatgyenge, mégis megterhelőnek érzett mocorgás:

Nemjó.

Kedvem lenne futni, néha el is kapom a fonalat, de ez nagyon messze van attól amitől én nyugodt lennék és elégedett.

Új stratégiát kell kidolgozzak. A 'gyorsabban, gyorsabban' , 'többet, többet' neuronokat blokkolom, helyettük a 'de jó, futunk', 'de jó, nem fáj semmi' neuronokat kell nagyobb aktivitásra ösztökélnem. Újra és újra erőt kell venni magamon és a puszta mozgás örömét kell megízlelnem, mindenféle pulzusérték és teljesítménykényszer nélkül. Úgy látszik észhez térít a testem, hogy értékeljem ami adatik, becsüljem meg magam.

Jó, áll az alku. Csoszogjunk...