Ilyenkor, verseny után nem tudok sokat aludni.
Az óraátállítás miatt meg még egy órával kevesebbet is sikerült...
Teljes KO.
Tényleg csak egy CCC után érzem így magam.
A lépcsőn alig tudok lejönni...
Egy kicsit azért igazolva látom, hogy én inkább csak andalogni szoktam. Beszámolókból érzem, hogy egy jobb eredmény mögött mennyi szenvedés és akarás áll.
No, jelentem, megvolt a főpróba!
Ha visszagondolok, akkor csak arra emlékszem, hogy folyamatosan saját magamat erőszakolom meg. Menni, menni, futni, futni.
Pedig beállt, pedig fáj, pedig feszít, pedig nem jó, pedig szúr, pedig nyom...
Talán ezért is érzek nagy fáradtságot.
A célban kérdezték tőlem, hogy sajnálom-e a bent hagyott 11 percet?
Nem.
Mert érzem, hogy jobb vagyok, mint két éve.
Most nem tudtam ezt percekre, másodpercekre váltani, de majd eljön az ideje.
Viszont új mélységek és új dimenziók nyíltak saját magamban, ez sokkal fontosabb.
Ez sokkal nagyobb eredmény, mint 11, vagy akárhány perc.
Megint sokat tanultam, megint sokat tapasztaltam.
Beépítem, megemésztem.
Gyönyörű képeket őrzök magamban erről a versenyről.
Az erdő helyenként pazar volt. A fények, a színek, az illatok fantasztikusak voltak.
Jó ez a szakma :)!
Nem fogom elfelejteni Kékvirág arcát sem.
Ahogy ül a földön és tudja, hogy vége...
A tehetetlenség érzését.
Szóval nem lehet nem pozitívummal zárni egy ilyen önviadalt. Ha másért nem, a harcokért megéri.
Mostanában páran próbálták körbejárni a miért kérdését
Miért futunk, mit jelent számunkra ez a sport?
Én egy régebbi posztban már leírtam, azóta sem tudok jobbat magam számára kitalálni:
'Mert ebben a kibaszott életben végre van egy hely és van egy helyzet amibe nem ugat/nem ugathat más, ami független minden hétköznapi normától és elvárástól. Egy végtelenül tiszta helyzet. Olyan, amilyennek gyermekként képzeljük a jövendőt.
Van egy álmunk, célunk amiért dolgoztunk lehetőségeinkhez képest és most szeretnénk feltenni az 'i'-re a pontot.
És CSAK rajtunk múlik.
Hogy akarjuk.'
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése