Terített betli

A legelgondolkodtatóbb az az, hogy mennyire nem érdekelt Párizs.
5-6 éve voltunk ott, és kicsit várakozva mentem, de a vége az lett, hogy pár fotónál több nem készült és csak ténferegtünk az utcákon.
Ami önmagában nem baj, csak vhogy vártam volna, hogy érdekel ez a város, de nem. Egyáltalán.
Úgy általánosságban a város mint olyan, nem érdekel.
Ezt eddig nem tudtam, de most egyértelművé vált.
Úgy vagyok vele, mint a tv-vel. Ha mond nekem vki indokot, amiért nézzem, akkor rohanok, veszek és bekapcsolom.
Ha mond nekem vki indokot, hogy mitől jó/élhető/elviselhető egy város, akkor... akkor... akkor nem tudom mi lesz, mert szeretni biztos nem fogom.
Elviselni talán.

Szóval ez az ami a legnagyobb hozománya ennek a 4 napnak.

Hja, meg a betli.
Egy terített betli.
Egy megnyert terített betli.

Volt már 2008-ban egy feladott T100-am, de egyéb semmi. Akkor, ott lesérültem, kérdés nem is volt a folytatást illetően.
Most sem, pedig nem sérültem le.

Szombat délben álltunk a napon a rajtkapu mögött. Talán 4-5 m-re lehettem a rajtvonaltól, tehát egész jó helyről sikerült elrugaszkodni. Nyugodt voltam, nem idegeskedtem. Rajt után persze meglódult a tömeg, de az előzőleg szétlovagolt terepen igencsak a lábam elé kellett néznem ahhoz, hogy ne legyen bokaficam az első métereken.
Sütött a nap, szellő alig volt és márciushoz képest melegnek éreztem a 20 fok feletti hőmérsékletet.
Mivel vagy fél órát álltunk a rajtban, így a megszáradt mellkasi jeladóm - ami a hasamon volt - és csak vmi idétlen adatot mutatott.
Érzésre is egyértelmű volt, hogy a tervek szerint megyek, olyan 5:30-as ezrekkel. Az volt furcsa, hogy nyelni sem tudtam annyira kiszáradt a szám, pedig ittunk is rajt előtt rendesen. Mindegy, ittam folyamatosan.
Vmi tavak körül kavarogtunk szinte teljesen sík terepen, néha volt egy-egy 2-3m magas 'emelkedő'. Aztán 15p után újra a rajtzónához értünk vissza. 'no, ezek is kínlódhattak, hogy kilegyen a 80 kili' - gondoltam magamban.
Aztán csak simán jellegtelen volt a környezet.
Kis erdősáv, nagy redősáv, golf pálya mellett, autópálya alatt, felett, lakótelepen, aluljáróban, tarvágás mellett, kiskertek között, álmos külvárosban...
Folyamatosan haladtak el mellettem. Ez megnyugtatott.
Arra gondoltam, hogy ezt majd itt le kell írjam.
Nagy-nagy nyugalmat ad, és saját önbizalmamat növeli, ha folyamatosan haladnak el mellettem a futók.
Lehet, hogy ez aberrált, de így van.
Folyamatosan megerősítést nyer, hogy jól csinálom, jól megyek és nem engedem elragadtatni magam.
Szóval egyre megerősítést nyertem.
Kár, hogy futást még egyelőre nem...
Annyiranagyontudatos voltam, hogy még arra is volt energiám és időm, hogy részidőket nyomjak az egyes kajálásaim alkalmával. Arra gondoltam, hogy majd itthon, nagggyontudatosan, sportszakmai szempontból is elemezhetővé válik az eme kényes részlete futómunkásságomnak.
Tehát ott tartottam, hogy szeltük a külvárosi lételemet, én ettem, ittam és az időközben beélesedő pulzusadómmal immáron tudományosan is alátámasztva konstatáltam, hogy minden a legnagyobb rendben.
Egyedül a meleg kezelése foglalkoztatott. Legszívesebben levettem volna a tökfödőm, de féltem a leégéstől, vagy a napszúrástól.
Így utólag már látom, hogy a leégést nem tudtam elkerülni :).
Folyamatosan le-föl vettem a sapkát, így ez egész jól bevált taktika lett. Naposabb részeken fel, kicsit árnyékosabb részeken le. Majd megint fel...
22-höz 2:09-el értem.
Teljesen jó, szinte csak pihentem eddig. Gyorsan feltötltöttem a kulacsokat, banánt és narancsot ettem, majd két kisebb csokis szelet felmarkolása után indultam is tovább. Talán 2-3 perc lehetett. Itt már láttam pár arcot, akiken látszott, hogy rájöttek, hogy kár volt megelőzni...
Rögtön észvesztő 30m-es emelkedőbe csaptunk bele.
Kicsit fura volt megtapasztalni, hogy bizony ezek a sűrű kis emelkedők nagyon szemetek tudnak lenni. Olyanok ezek, mint a Csór-hegy a MB-en. Nem esnek jól hiába rövidek. Ráadásul felfelé is, lefelé is lassítanak.
Így viszont a kajálást ezekhez igazítottam. Felfelé csócsáltam valamit, fent befejeztem és szépen csorogtam lefelé.
Emlékszem, pont 3:00 ó környékén, egy autópálya melletti kitett, bazi meleg helyen még arra is volt eszem, hogy elővegyem a sót, meg a magne B6-ot. Bevettem mindkettőt és ittam rá bőségesen.
Aztán 3:30-nál éreztem, hogy nem teljesen komfortos a beleim környéke. Gondoltam, hogy bokorugrás nélkül megúszhatom, de 10p alatt be kellett lássam, hogy inkább egy félrevonulással jobban járok. A gondolatot tett követte.
Nem tartott sokáig a dolog, viszont a pályára visszaérve szinte szárnyakat kaptam. Alacsonyabb pulzussal ment uaz. a tempó.
Juhéjjj - gondoltam - megoldódott a probléma.
Aztán 4:10 környékén megint kezdődött, de csak az érzés volt egyre rosszabb, tudtam, hogy nem jön ki belőlem semmi. Egyre-egyre csak görcsöltek a beleim. Bele-bele gyalogoltam, hátha az segít. Aztán ahogy megindultam, a rázkódástól előjött az érzés újra. Ha megálltam, akkor szinte elmúlt. Nem akartam hagyni magam, így erőltettem, hátha majd elmúlik. De nem. Jött egy 40 m-es emelkedő és azt vettem észre, hogy 140-ig alig megy fel a pulzusom, miközben úgy érzem magam, mintha 160 lenne. A combjaim meg olyanok voltak, mintha nem 600, hanem 6000m szint lenne bennük. Lefelé tyúklépéses séta lett belőle, mert a rázkódástól még jobban szorított a belsőm.
Enni nem igazán kívántam, de ittam folyamatosan. Nem tudtam mi történt velem, de valahogy teljesen evidens volt, hogy 45-nél feladom.
A következő normális pont vhol 55 környékén lesz és én még a 45-ös itatópontot sem értem el. 4:40-nél már láttam a Meudon táblát, így azt hittem közel a pont.
Egy frászt.
3 bucka volt még.
A 3. 50m-es volt és több mint 10 percig tartott felfelé 125-ös max-al. Fent le kellett ülnöm, mert azt hittem megszülök. Kis pihenés után végre be tudtam sétálni a pontnak helyet adó veteményesbe, ahol a sámlin ülő bakter útba igazított, hogy hol találom a HÉV-et. Azt hittem, hogy legalább lesz vmi busz ami bevisz, de frászt. Lesétáltam, megvettem a jegyet és felszálltam a legközelebbi szerelvényre.
Nagyon fáradt voltam és olyan sós, mint egy hering.

Nem éreztem semmi összeomlást, most sem megyek asszem a Dunának ettől a feladástól.

Érteni monnyuk nem értem mi nullázott le fél óra alatt, de mivel mostanában csak az emésztőrendszerem uralja a blogot, azért nem csodálkozom nagyon a dolgon...

Az biztos, hogy nagyon lekicsinylően álltunk az 1500m szinthez.
Igen, többes szám.
Mind a négyen, akik itthonról indultunk, egy sokkal nyugalmasabb és sokkal egyszerűbb pályáról képzelegtünk.
Azzal nem számoltunk, hogy pl. montenbájk pályára vezetik a mezőnyt, pedig megtették. 2-3m-s buckákon, farönkökön át... Szar volt.
Igen, kellemetlen tud lenni 1500m szint is.

Nekem nagyon szokatlan volt, hogy végig tömött sorokban futottunk, az általam megtett 45 kili alatt alig szakadozott fel a mezőny.

Meg lehetne sorolni, de kár lenne, mert nem ezen múlt.
Az a lényeg, hogy nincs az a rövid táv és kevés szint, amivel ne lehetne kikészíteni azt, aki nem elég alázattal készül az adott versenyre.

Nemtom.

Tanulni megint tanultam, de a feladás titkát még nem fejtettem meg.
És miért nyertem meg a betlit?

Pont ezért.
Tanultam, tapasztaltam, okosodtam.
Képes voltam pár olyan dologra, amire eddig nem.

És örülök annak is, hogy a kellő pillanatban tudtam azt mondani, hogy:

Ez.
Ma.
Nem.
Megy.

Párizs előtt

Talán sikeres lett a gyümöcskúra, koplalás kombó.
Talán nem.

Egyelőre jobb, az kétségtelen, de azért nem csattanok ki az erőtől.

Viszont elég elvetélt ötletnek tűnik bármi értelmeset írni így kiutazás előtt, mert ugye persze, hogy minden most szakad a nyakamba...

Ma voltam Aszófőn és megcsapott a nyugodt, napsütötte balatoni szőlőlankák szele. Az a szél, amit csak az érez, aki dologidőben van a hegyen.
Kicsit ijesztően szippantja magába az embert a szőlő.
Ez is olyan mint a futás.
Ha dolgozik vele az ember, akkor nagyon kijön rajta a befektetett energia, a tudás, ha nem, akkor megette a fene.
És folyton tanulni kell. Nincs megállás.

Egymás után most kétszer is lent voltam .
Nem tudom, hogy milyen lesz, de a hangulata, az atmoszférája, a tempója tényleg varázslatos annak a vidéknek. Nagyon remélem, hogy jó lóra tettem vele.

Mentálisan nagyon feltöltött.

Ma még eldugott falusi istállót, csűrt és lepukkant parasztházat, présházat néztem, jófajta kékfrankossal kínáltak, holnap meg már Párizsban alszom el.
A távolságot már nem is időben mérik, csakis pénzben.

Hogy valamit írjak a versenyről is.
Színt kell vallani, ugye.

7:30-on belül - lehetetlen
7:30 - 8:00 frenetikus siker, ősi ösztönök előbukkanása
8:00 - 9:00 reális, nem volt gond, elégedett ovis vigyor
9:00 - 9:30 kicsit savanyú a szőlő, vagy vmi gond volt
9:30 - szar az egész, vagy vmi nagy gond volt

De azért úgy megyek ki, hogy egy lépést nem teszek szenvedősen.
Egye meg a franc az egészet.
Élvezetes, napsütéses, párizsi parknézegetés. Szakmai városnézés.
Ez kell nekem!

Alakul

Ma sikerült 20 percet futni.
Nem rossz.
1,5 ó lett volna, de 130-as pulzusnál azt hittem feldobom a pacskert. Visszafordultam még időben...

Szóval alakul.
Sokkal időtakarékosabb így. Nem kell órákig szaladgálni ahhoz, hogy teljesen kifáradjak. Olyan mint a mirelit kaja. Kimegyek, bemelegítek és kész is.

Ez a XXI. sz. ultratrail-je.

Hogy ez eddig nem jutott eszembe?!

Jó, próbáljuk meg,

hogy reggel nem megyek futni.

Ha már az ágyból is csak nagyon nehezen tudok felkelni, akkor talán ne rögtön reggel sokkoljam magam a futással.

Az a baj, hogy próbálok belekapaszkodni dolgokba, hogy aztán azok mentén keressem az üdvösséget, de egyelőre nem lelem a helyes irányt.

Ma például beleolvastam ebbe a fórum, hátha...
Úúúúúbakker!!!  Ez olyan, mint amikor az ember kórtermi beszélgetéseket hallgat. Sajnos párszor már megfordultam kórházban, így van tapasztalatom ebben. Egy-egy ilyen helyen eltöltött naptól az ember tényleg megbetegszik, jobb elmenekülni...
Azért látogattam meg a fórumot, mert eszembe jutott régi lyme fertőzésem. Hátha még abból hurcolok magammal vmit.

Mind hosszabb, mind rövidebb távon olyan teljesítmény- és közérzethullámzást tapasztalok, hogy nem találok épkézláb magyarázatot. Talán ez?

Sajnos az orvosokban nem bízom. Eddig sem jutottak velem velem semmire. Minden leletem, mindig tökéletes, én vagyok a két lábon járó egészség. Na persze...

Szombaton szinte lépni sem bírok.
Vasárnap nyomok 30 kilit brutál jó állapotban.
Kedden 1,5 órát csak sok gyaloglással tudok megtenni.
Szerdán alig bírok kikelni az ágyból.

Ez azért nem normális.

Hozzátenném, hogy ez NEM fáradtság.

A fáradtság egy kipihenhető dolog. Valamilyen módon még kellemes is tud lenni. Az ember érzi, hogy folyamatosan jobb lesz az állapota, hiszen egyre jobban kipiheni magát.
Ez kimerültség.
Nem javul.
Hirtelen lehet beleesni és előzmények nélkül szűnik meg.

Libikóka.
Óriáskerék.

Egyszer fenn, egyszer lenn...

Ez az

Erről beszélek.

Megpróbáltam elaludni, de nem ment.
Este még azt hittem, hogy a kicsit késői ebéd után nem kell vacsorázni.
Leültem, de nem ettem, mert bazira nem kívántam.
Most meg nem bírtam az éhségtől elaludni és éjfélkor vmi köleskrémes kenyeret ettem, ami bazi finom volt, és biztos nagyon épülésemre is szolgál, de nem ilyenkor kéne megenni...

Haspók

Sikerült elérni azt az állapotot, hogy a napi teljesítményemet a gyomrom állapota szabja meg.
?!?
Igen.

Mióta ezt a tejmizériát diagnosztizáltam magamon elég nagy problémává vált az étkezés. Eddig nem igazán figyeltem erre, de mivel kiestek a kedvenceim elég nehéz a választás.
NO: vaj, túró, tejföl, joghurt, kefir, sajt, vajkrém...

Brrrr... akkor mi marad a kenyéren?

Néha ott töketlenkedem az üres pirítós felett és csak meredek a nagy semmibe.

Reggel gyümölccsel indítok, ezzel nincs is gond. Mióta megvettük a gyümölcsprést iszonyat mennyiségű gyümölcs fogy.
Reggeli futás után esetleg egy újabb adag gyümölcs következik, esetleg, ha van rá alkalmam, akkor egy kis mandula, dió.

Délre vmi zőcség, rizzsel, tésztával, bulgurral, kuszkusszal.
A rizs jöhet éjjel-nappal. Imádom. Akár magában is.

Délután néha egy kis nasi becsúszik, főleg, ha kávézunk is (persze ezt is tejszín, vagy tej nélkül).

A gond aztán este jelentkezik igazán.
Szeretem ugyan a salátákat és sokszor eszem is, de az ilyenkor szokásosan elérhető répa- cékla-kukorica-jégsaláta már egy kissé unalmas.
Meg legyen-e kenyér?
Mert minek is?
Jó, legyen, a pirítóst szeretem is. De mivel?
Van fasza házi szalonnánk, disznósajtunk, sonkánk.
OK. Ritkán jöhet, de folyamatosan azért nem tömném ezeket.
Szóval itt elakadok.
Meg néha reggel is, futás után jó lenne egy sajtos szenyó, vagy hideg kaukázusi kefir...

Mióta elhagytam a tejtermékeket, sokkal jobban lecsúsznak a húsok. Eddig pedig egyáltalán nem kívántam a húst, most azért jobban. Ezzel párhuzamosan az édességek utáni, néha csillapíthatatlanul feltörő vágy is jelentősen csökkent. Régebben elképzelhetetlen volt, hogy én édességre nemet mondjak. Most simán.

Szóval változott a táplálkozásom és ez rendesen fel is borította az emésztésem.

Pl. most hétvégén is: már pénteken is éreztem magamon, hogy valami nem smakkol, aztán szombat reggel már kifejezetten diszkomfortot éreztem a hasam tájékán.
Természetesen ez meg is mutatkozott a futásban is.
Már induláskor éreztem, hogy szar lesz, aztán az első 10 percben már majdnem begörcsölt mindkét vádlim. 140-es frekinél majd meghaltam és a 1,5 órás szenvedés végén szinte összeestem.
Nap közben valami csoda folytán megszabadultam a belső terhektől. Az igazság az, hogy nem tudom mi tett be nekem és az sem, hogy mi hozott rendbe?!
Erre ma frenetikus 3 ó-t nyomtunk. Szinte végig flow-ban és tarjáni futócimborám csak lobogott mögöttem mint a győzelmi zászló.

Összehasonlíthatatlan két futás és 24 óra nem volt köztük.

Eddig is tudtam, hogy sok múlik az emésztésen, hisz a biológiai szerepén túl a közérzetemen keresztül is nagyon meghatározza az eredményeimet.
Most ezt hatványozottan érzem.
Viszont míg eddig azt hittem tudom a saját receptem, addig ez most alaposan felborult. Eddig odafigyelés nélkül ment a dolog, mert a családon belül sem kellett senkinek külön főzni, vagy mást enni. Most ez figyelmet igényel, és innen már nem olyan ösztönös. Ha meg elkezdek agyalni, hogy mit, mikor, miért azt és miért pont úgy, akkor megette a fene.
Szóval most ez egy jó kis játék.
Monnyuk két héttel a párizsi verseny előtt azért nem igazán jó még ezen tökölődni...

Ezek vannak...

A versenynaptárban egy kérdéses lyuk is betelt a sikeres LUT nevezésemmel. Így gyakorlatilag júni végéig teljesen betelt a naptár. Kisebbek még lehet, hogy lesznek, de hosszabbak semmiképpen.
Sajnos kimaradnak olyan versenyek, amikre már évek óta fáj a fogam, de ez most így alakult.

A februári ultralájtos hónap után a március nagyon szépen alakul, mind szintben, mind km-ben.
Ha még egy kis tavasz is bevillan, akkor egész jó kedvem fog kerekedni...

Megint/Még TDG

Nem hagy nyugodni.

Sokszor álmodom vele.

Remélem idén is tudok menni...

Fejlődés!!!

Ma, pihenőnapon, reggel kimentem a Garancsi-tóhoz egy kis magányos körözgetésre.
Pihi, lazaság, nemnyomás.
15 kör- 15 kili.

Megtaláltam a legutolsó hasonló körözgetésem adatait az edzésnaplómban.

Január 17-én, este, porcukros, friss porhóban teljesítettem 16 kört.

A mostanival összevetettem az első 15 kör idejét.

Átlagpulzus hajszálra uaz. DE!!!! 1 másodperccel most jobbat mentem!

Ez igen, ezért érdemes edzeni, gyúrni és ott lenni a szeren!
Asszem nyugodt lehetek a fejlődésem tekintetében.

Monnyuk akkor 0m volt a szintemelkedés, de most 325m-t mért az órám. Szóval tényleg nagyot javultam...

Süss fel nap...

A február végi produkcióm annyira elvette a kedvem, hogy inkább nem is írtam, mert megint gyászkeretes lett volna. Azt meg már tényleg unom.
A teljes összeomlásból aztán szép lassan kievickéltem, hisz azért megvan a magyarázat erre a gyatra hónapra, csak épp nehéz elfogadni a tényeket.
Mind szintben, mind km-ben messze elmaradtam a tervezettől, de átvészeltem és ez a lényeg.

Lassan a tavaszi idővel mintha én is ébredeznék.

Annyira megörültem a napnak, hogy már elővettem a 3/4-es gatyómat is. Monnyuk még fagy reggelente, de ez nem zavar. Sőt, így még egész tűrhető futóterep adódik.

Azért a március végi EcoTrail már vészesen közeleg, de ennek ellenére nem hagyom, hogy kizökkentsen a megszokott ritmusból. Maradok inkább a lassú  szint és kili gyűjtésnél. Mostanában körülöttem mindenki megszállottan sebességre edz. Nem tudom hova ez a sietség? Amíg bőséges kiaknázatlan tartalékok vannak a lassú tartományban teljesen felesleges gyorsítani.
Igen, gyorsulunk, persze, aztán meg gyalogoljuk a végét?

Áhhh, szlórán forevör!

Ilyenektől meg fut a hátamon a hideg, bár már kicsit unalmas a széptáj+futó+rajt+cél+szenvedés dramaturgia, de azért összességében ez van igazából is:

Lassan  elindul a balatoni lejárkálás is, így új futóösvények lesznek becserkészve. Azért nem mondom, hogy nem várom a késő tavaszi Balaton-felvidéki csoszogásokat. Már szépen el is terveztem, hogy futás/bringa kombóval járok a gyárba. Egyik nap futva oda, bringával vissza, majd másnap oda bringa vissza futás.
Kinéztem pl. ezt az útvonalat.
Lehet, hogy nem ez lesz, de vmi ilyesmit azért bepróbálnék... (No, ezzel jól el is árultam hova mennénk...)

Addig meg maradnak a tavaszodó budai és pilisi ösvények...