No, de ne szaladjunk előre.
Lehet, hogy ez már a korral jár, de képtelen vagyok egyben, szépen, cizelláltan visszaidézni a versenyt. Mi miután jön, mi a sorrend, melyik frissítő hol is volt?! Áhhh, nem megy...
Arra még biztosan emlékszem, hogy csütörtök éjjel utazunk és a GPS átvisz minket a fél világon. Már péntek lett, mire 1:15-re megérkezünk kis szállásunkra, ahol Luca vár ránk.
Aznap mozdulni sem volt kedvünk a 35 fok körüli langy melegben.
Bementünk a városba a nevezés végett, de a helyszínt csak annak köszönhetően találtuk meg, hogy valami hűvös helyet kerestünk a városban és a folyó felé vettük az irányt.
Nem vagyok a túlspirált dolgok híve, nem szeretem, sőt irritál a nyomulás, amikor a bazár viszi a prímet a futás helyett, de azért ezt az eseményt nagyképűen EB-nek vagy minek nevezték.
Ennyi volt az infó egy város széli sportlétesítmény kapuján:
De nem, ez csak az olasz lazaság.
Nem ellenőriztek, nem kértek személyit, nem nézték meg a vérnyomásom, vérképem, anyakönyvi kivonatom, adószámom, biztosításom...
Kaptunk egy rajtszámot, egy pólót, egy kajajegyet oszt csákány.
Bakker!
Nem elég ennyi? Komolyan?
Tehát beneveződtünk.
Rohantunk a kocsi felé, mert ott legalább a klíma elviselhetővé tette a hőséget.
Pihi, kaja, pihi, kaja...
23:00-kor indultak a buszok a célból (Valdagno) a rajtba (Piovene Rocchette).
A busz feltehetőleg egész nap kint állt a tűző napon, így 40 fok volt, viszont nem ment a klímája...
Kis késéssel és egy töketlen sofőrrel indultunk neki. Kiderült, hogy van ventilátora is a busznak. Hujjjé!
1:00-kor indultunk valami tér féléről.
27 fok (éjjel egykor!!!!!) és olyan 110% páratartalom.
Kettőt nem léptem és ömlött rólam a víz.
Szokásos.
Tömeg el, lassú kocogás, majd felfejlődnek a termoszosok.
Mindenki zihál, nyög, szuszog.
Egyesek hosszú, fekete gatyóban és hosszú, fekete felsőben.
Nembíromnéznisenem!
Középhegységi terep, akár a Mátrában, Bükkben, vagy Gerecsében is lehetnénk...
Innen aztán tényleg csak snittek maradtak.
Nagyon lassan ritkul a mezőny.
Olyan 2 óra múlva billen át a mérleg és innen előzgetni kezdek, de szinte így is alig haladva.
Sokszor beszorulunk, kisebb-nagyobb csapatok vonatoznak az erdőben. Mint a Pilis-szerpentin tisztára olyan a fíling. Egy-egy éles kanyarban a városka is megjelenik a lábaink alatt/mellett.
Iszom, iszom, iszom, eszem...
Körülöttem egyetlen frissítő embert sem látok...
Az első ponthoz 2:17-el érek és pisilek.
Sokat.
Nemhiszemel!
Már túl vagyunk több mint 1000m szinten épp ugrunk neki a következő 750-es csomagnak...
Nem sokra emlékszem innen.
Egyre gyakrabban tudok futni. A tömeg is oszladozik.
Valamikor hajnalban érünk a Kis-Dolomitok oldalába épített I. világháborús hadi úthoz. A verseny nevét adó részhez.
Az innen való filmekből és fotókból azt hittem, hogy bőven futható, de nem igazán. Egyrészt meredek, másfelől meg vagy a lábam elé kell világítsak az alagutakban, hogy lássam az egyenetlen sziklafelszínt kockáztatva ezzel, hogy lefejelem a plafont, vagy felfelé nézek, de akkor nem látom hova lépek...
Marad a tempós gyaloglás, néha belekocogással.
Egy német lánnyal kerülgetjük egymást. Megdöbbentően izzad, csurom víz mindene, mintha fürdött volna.
Jé, mint én...
Filmezgetek kicsit és közelről őt is megörökítem, mert tanulságos a vízbenfutás ilyen dimenziója...
Én amúgy is izzadós vagyok, de ez a verseny mindent felülmúlt ebben a kategóriában.
Egy-egy hosszabb - akár pár száz méteres - alagútban komoly hideg van. Nagyon üdítő, de sajnos nem tart sokáig egy sem. Kanyargunk a hegy héjában, néha több kanyarral, kellemetlen mászásokkal tarkítva. Van aki már elhamarkodottan levette a fejlámpáját így pár emberen majdnem átesem a sötétben.
Aztán elkezd lejteni.
Az 52. algút után kiérünk egy menedékházhoz és innen már tényleg dózeren lejtünk tovább.
Jó végre rendesen futni.
Rendesen futni jó.
Valamikor ebben a tájban érkezhetünk a 30 km környékén lévő etetőponthoz. Előtte még filmeznek is.
Arra emlékszem, hogy itt a jól bevált kóla-parmezán kombót nyomom. Gondjaim nincsenek. Fáradt nem vagyok - mitől is lennék - enni eszem eleget és az ivással sincs gond.
Aztán innen megint üzemzavar, mert nem emlékszem semmire.
A pont után aztán bükkös, és le-fel hullámzás. Végre tök egyedül, csak a német lány néha előttem, mögöttem. Lefele pörög, felfelé meg én lépek el.
Puha avarszőnyeg, aztán illatos mező vagy ilyesmik...
A harmadik buckára menet leveszem a lámpát és zabálok felfelé. Jön a 6 órás mumus. Lesz-e borulás? Nem, nincs, de tömni kell magam.
Egyre gázosabb a meleg és a napsütés.
10 óra felé jár, mi lesz itt később?!
No, ez a harmadik bucka igazán egyre nagyobb szívásba torkollik. Egyre kitettebb, egyre kövesebb, egyre morzsalékosabb és egyre jobban süti a nap. Ha ez önmagában nem lenne elég, akkor ráadásként a rövidebb táv mezőnye kezd beérni és bedarálni minket. Az elején még ritkásan, aztán egyre gyakrabban kell félreállni a gyorsabban haladók elől, az egyre inkább láthatatlan ösvényen. Mit ösvény. Egy meredek kőfolyás, ahol jó esetben van nyom. Ha azt épp más el nem foglalja... Fent már látszik, hogy hová kell felérni. Ugyan egyre fogyok, de azért folyamatosan haladok. Közben előveszem kis a kis szintmetszetem és látom - igen, LÁTOM! - hogy fent pont lesz.
Huhhh, ez nagyon jót fog tenni, a mentális erőm is visszatér. Zöld barátnémat szépen le is hagyom...
De a nyeregben nincs pont.
Ez nem lehet.
Megpusztulok. Én kólára számítottam minimum!
Egy enyhén felfelé hullámzó szintúthoz érünk, így némi értetlenség után rávaszem magam a tempós továbbhaladásra. Áháááá! Látom már! Egy újabb kis nyereg tűnik fel, ahol egy szikla tövében emberek csoportosulnak. Huhhh, az lesz a pont. Kis kocorászással és tempós haladással múlatom az időt. Enni nagyon nem tudok ebben a baromi melegben, de nem is forszírozom. Az energetikám rendesen mínuszos, de a kóla majd helyre teszi - gondolom. A csúcs sincs messze, hisz látom, hogy a nyeregből egy meredek oldalban mennek az emberek a full napon. Azt még majd kibekkelem, és onnan az árnyékos oldalon lefelé majd rendbe jön minden...
A kiszemelt sziklához érve látom, hogy nincs pont.
Semmi sincs ott.
Felnézek, és egy kb. 250m-es baromi meredek fal tornyosul előttem vánszorgó emberekkel.
No, akkor most KO.
Leülök a szikla árnyékában. Ez persze költői hasonlat, mert árnyék nincs... Próbálok mentálisan rákészülni arra, hogy felmásszak minden vércukor, meg ATP, meg kituggyami nélkül.
A szintábrámat megint megnézem, és nem értem miért nincs itt pont, hisz világosan látom, hogy a csúcs előtt kéne egynek lennie...
6 perc telik el a szellemi táplálkozással és tépelődéssel.
Elindulok, de nem emlékszem semmire belőle.
Elég legyen annyi, hogy szar volt és baromi meleg...
Megint nyereg, és megint egy szintút, és megint egy távoli nyereg, és megint egy távoli pont képe.
Ez legalább valós és egyre közelebb is kerülök hozzá.
Ahogy odaérek már jönnek is elém. Kérdik, hogy minden rendben-e? Jól nézhetek ki...
Persze, minden fasza, csak kóla kéne!
Az nincs, de meleg ásványvíz van.
Asszem, ha szemmel ölni lehetne, akkor én már többszörös gyilkosként ülnék valami olasz börtönben...
Feljövök a fellegekbe full napon, felhozom az esőkabátot, a sípot, mentőfóliát, hosszú gatyót, a sapkát és erre meleg ásványvizet adnak?
Basszameg én nem fürödni akarok, hanem cukrot a vérembe!!!
A srác nyugtat és mutatja, hogy itt egy nagyon kellemes 60 fokos letörésen lekocogok 4-5 kilit és akkor ott nekem nagyon jó lesz a ponton...
Nemhiszemel.
A hidrogénautó kutyfasza hozzám képest.
Vizet bontok és hegyi levegőből cukormolekulákat gyártok, de leérek.
Aki két lábon tud járni, az mind leelőz.
Hiába veszem sorra a nálam lévő kajákat, hiába próbálok enni nem megy. Az emésztéshez energia kéne ugye, de egy légyfingnyi sincs bennem.
Épp surranok a kellemes, aszfaltozott, árnyas, légkondicionált ösvényen a pont felé...
Visszanézve ide érkezem:
Leheveredem a fűbe és várom, hogy elaludjak.
Kóválygás, pihenés, filmezgetés, evés...
15 perc után egy adag kóla-víz-citromlé eleggyel indulok neki a továbbiaknak. Tudom, hogy rendben lesz minden, csak idő kell hozzá, de addig is legalább a sétát erőltetem.
Kb. 20 perc baktatás után érzem, hogy hatott a szer és egy kis laza kocogással próbálkozom. Megy és egyre jobban. Innen egy nagyon jól futható hosszú szakasz következik. Szerencse, hogy rendbe jöttem, mert kár lenne ezt a részt nem futni. Alig lejt, jó út, széles és néha árnyék is van. Néha van egy-egy kisebb felszökés, kis bucka de csak nagyon finoman. Ez a rész megy és minden probléma nélkül haladok, úgy látszik lassan helyrerázódtak a cukormolekulák...
Elérem az utolsó pontot is.
A meleg kóla nagyon jó - ismét.
Innen várom, hogy elkezdődjön az 1300m-es zuhanás, de nem. Helyette egy kis hazai, mátrai fíling:
Kis-Koncsúr, Nagy-Koncsúr, Közép-Koncsúr... Vagy tíz egymás után, jellegét tekintve talán Ágasvár jut eszembe róluk. Haladni sem fel, sem lefele nem lehet. Valami döbbenetes lassú ez a rész, pedig erőm és kedvem is lenne hasítani lefelé.
Aztán végre már csak nagyon lejt, majd lehet futni is.
Megy.
Egy szavam sem lehet.
Aztán kezdenek feltünedezni a házak és lassan aszfaltra érünk.
No, ettől nagyon féltem.
Olyan 37-38 fok lehet...
Látom, hogy egy szégyenteljes 15 órán belüli idő sem jön össze. Ezzel gyakorlatilag az önszivatós haladás utolsó indoka is szertefoszlik.
Meredek, forró aszfalton, tűző napon rohanjak?
Nem, szépen kocogok. Végre találok kutakat is. Mindenhol fürdöm, iszom, hűtöm magam, mert robbanás közeli állapotú a búrám. Egy-egy kert végi, árnyas dűlőúton azért még megnyomom, hogy teszteljem magam, de érzem, hogy maradt még erőm. Ez jó, csak épp felforr az agyvizem...
A városban aztán már nem futok, mert tényleg félek, hogy elvágódom.
Kisvárosi fieszta hangulatban érek be.
Szépen célbagyaloglom magam.
Leroskadok és percekig nem tudom eldönteni, hogy elájuljak, vagy csak hányjak egyet.
Az ötödik pohár - végre hideg!!! - kóla után elmúlik ennek veszélye, most már csak a hányhatnék mard...
Előveszem az itinerem és így, nagyjából cukorral feltöltve már tisztán látom, hogy az általam korábban várt pontok nincsenek is rajta a papíron :)!
Egyszerűen olyan pontokat vártam, amik nem is léteztek.
Simán oda halucináltam a nem létező frissítőpontokat.
No, ilyen is van...
Szóval ez volt.
Így utólag azért nem marad persze rossz élmény, de furcsa, hogy ehhez a harmatgyenge időhöz milyen sokat kellett fussak. Ha megnézem a számokat, akkor nagyon nem tűnik ki, hogy ezért én milyen keményen megdolgoztam.
A kóválygással és feltámadással olyan 2 órát herdáltam el, de ezt leszámítva sem látszik a sok-sok futás. Ez nagyon csalóka és nem mondhatnám, hogy különösebben doppingolna...
A hely tényleg szép, sok középhegységi, számunkra ismerős részlettel. A hegyek persze nagyobban, de nem vészes azért.
A pályakijelölés tökéletes, én ilyennel még nem találkoztam. Minden eddigit ver. Agyonszalagozva és rengeteg terepen lévő segítővel fűszerezve.
A frissítés számomra a kóla-banán-parmezánon kívül ehetetlen és használhatatlan volt.
Nem tudom ki tud enni kekszet és szárazsüteményt ilyen körülmények között, de én nem. Csokik, gélek nekem nem játszanak. Meleg ásványvíz... A kenyér tényleg ennyire luxus? Pár versenyen van, az nekem nagyon bejön, pláne sózva.
No, de összességében azért korrekt volt.
Ha erre a versenyre gondolok, azért mindig az jut eszembe, hogy bár sokat tettem bele, nem sok látszatja lett.
