(máracsapbólisbalázs.hu)
Ebben olvastam:
"Azért teljesítem a versenyeket, mert ismerem magam, és azért ismerem magam, mert teljesítem a versenyeket."
És ha nem teljesítem?
Akkor nem is merem magam? A nemteljesítés nem az önismeretbe vezet?
No, de ne rohanjunk előre.
Nem is kell mondanom, hogy nemteljesítésemet fergeteges sikernek könyvelem el :) ! Már nem magát a nem beérést...
Az egész a szinte bohózatba illő munkahetemmel kezdődött. Nem részletezném, de ha Zsezse nem masszírozza esténként a hátam, akkor nem is tudom mi lett volna velem. Ásás, kavicshordás, cipekedés, estére meghalás. Pénteken Aligára menet elaludtam a kocsiban... A rajtcsomag felvétel után még rohantam Szemesre befejezni egy munkát. 20:30-kor zártam le a munkahetet. Ez megint annyira reménytelennek tűnt, hogy már kihívásnak éreztem.
Ja. Aliga.
Én tudtam hova kell menni. A Klub Aligába. Egy rohadt tábla nem volt az utcán, egy helyet kevésbé ismerő, ne adj Isten külföldi ugyan hogy találja meg???? A terület baromi nagy. Egyetlen útbaigazító tábla nem volt a pár hektáros területen, hogy merre az arra! Az egyéni frissítők leadása, kis kézzel írt cetlikkel és celluxos rögzítéssel :)))) De legalább ordított a zene, csillogó sátrak és bulivan. Mégbulibb! Sikerült nagyon gyorsan eltakarodnom (a befejezendő munkámnak is hála...).
UB (UtaljBaromigyorsan)
Csak leg-es jelzőkkel tudok beszélni - a produkciómról :)))
Ruházat, kis hátizsák - tökéletes
Nem rohantam. Nagyon nem. Sokáig csak orron vettem a levegőt, így ellenőrizve, hogy még véletlenül sem lihegem el az elejét. Ésnem!
Rögtön kaptunk az elején egy dupla vonatot, így szépen feltorlódtunk a vasúti átjárónál. Innen aztán a tömeg elején találtam magam. Innen szinte egyedül futottam 1-2 emberrel lazán kerülgetve egymást.
Mivel teljesen tapasztalatlan aszfaltos vagyok (életemben még egy félmaratont sem futottam aszfalton) szokatlanul ért az ingerszegénység. A lábam elé nem kell nézni, a környezet meg olyan amilyen... Már az elején motiválni kellett magam a tovább haladásra.
Frissítés.
Alig vittem magammal vmit, a frissítőasztalokra bíztam magam. Nem is lett volna gond, de pl. a kóla nem volt kitöltve! Izó, víz.
Kóla? - kérdem.
Van, töltsek?
Á nem csak érdeklődtem.
Kezdi szétszedni a zsugorfóliázott kólát. (Eddig nem kért senki, gondolom mert nem volt az asztalon...) 1-2 perc és lett kóla. 1-2 perc...
Ami használható volt édes szekcióban: banán-barackbefőtt, sós szekcióban: kenyér, sajt, paradicsom, olívabogyó. Ez nekem egy kis szezamkival, kólával és saját izóval elég is volt végig (mármint a saját végemig...)
Jó ötlet volt a szervezőktől, hogy a váltópontokat és a frissítőpontokat szétszedték, így nem kellett sokat tülekedni az asztalok körül.
Fürednél feltankoltam az előreküldött csomagomból és konstatáltam, hogy az első maraton után nem fáj semmim annyira, ami miatt ne mehetnék tovább.
Tihany környékénél aztán rájöttem, hogy a felvidéken nem lesz a nálam lévő 3dl izó. Szerencsémre egy ismerős épp kísért valakit és gyorsan szerzett nekem egy 0,5l-es flakont. Martinák Anikó, örök hála! Egész sokáig összetalálkoztunk, mindig kérdezte mire van esetleg szükségem, biztatott.
Volt, hogy tök ismeretlen autó állt meg mellettem és adott két jeget, hogy hűtsem magam. Baromi jó érzés volt!
Végig folyamatosan ettem/ittam, nem rohantam, emelkedőket sétáltam. "Csak túlélni a meleget" jeligével haladtam. Ez baromi nagy sikerélmény volt. Kék kutaknál hűtés... Az időjárás nem volt rossz. Meleg volt, de fújt a szél. Tudtam, hogy csalóka, mert azt érzi az ember, hogy nem izzad, pedig dehogynem.
Köveskál.
2. nagy pont. Ordít a DJ, szavamat nem hallom, a pontszemélyzettel, csak üvöltve lehetett kommunikálni. Ötször kellett kérnem levest, mire kaptam. Az előre küldött csomagok a tűző napon. Nincs egyetlen szék, vagy pad! Komolyan basszameg!
Balatonfelvidék így egész simán lement.
Ábrahámhegytől kicsit uncsi, de nem vészes.
Viszont Badacsonytomajtól a római út, az gáz. Faltól falig aszfalt - néhol egész friss, fekete, olvadó bitumen. Szinte szélcsend. Szűk helyen két irányú forgalom, hullámzó, jellegtelen, véget nem érő rész. Itt belesétáltam, mert féltem, hogy felforr az agyvizem. Az volt a taktikám, hogy a meleg időt csak túlélem, aztán 7-8-tól már sokkal könnyebb lesz.
Innen aztán leereszkedve egy szép, 6 kilis, nyílegyenes szakasz jött. Brrr.
Kezdtem egyre jobban érezni az ízületeimet. Csípő, térd, boka.
Az egyenes után volt egy frissítőpont, innen elindulva aztán szinte lépésről lépésre rosszabb lett. Hirtelen halál. Fél óra volt 4 kili.
Ez a fél óra viszont elég is volt arra, hogy elszánjam magam a kiszállásra.
Gyomrom rendben volt. Még pisilni is tudtam, ami nagy szám, tehát vízháztartásom teljesen frenetikus volt. Izomzatilag persze nem voltam fitt, de hát 10x kili után...
Arra a következtetésre jutottam, hogy az izületi gondjaim 1-2 órás pihenés után sem fognak sokat javulni. Ha az emésztésemmel, izmaimmal, fejemmel lett volna gond, akkor adok időt magamnak é s tudom, hogy helyre jön. De így...
A györöki ponton marha kedvesek voltam a fiatal tájfutó srácok. Még egy hálózsákot is adtak, mert a viharos szélben megfagytam volna. A szervezők részéről semmiféle felkészülést nem láttam, amivel az esetleges feladókat kezelték volna. Elég érdekes, tekintve, hogy lehűlés és vihar közelített.
Összegezve.
Ha ez volt a jubileumi versenyem, akkor azt kell mondjam, hogy sokat tanultam a tíz év alatt. Igen, annak ellenére, hogy ez is betli lett, mint sok más idén. Papíron az, de nekem nagy élmény és belső utazás.
Ez az első kóstolás elég is volt, hogy ne nagyon forszírozzam ezt az aszfaltos dolgot.
Maga az UB egy temetni való dolog. Csajok, fanta ijesmi... Teljesen korszakos, magyaros. Adj sok pénzt, ígérek bármit, ha nálam a lé dögölj meg. Még a karakterekért is kár...
Befutó érem helyett van jó kis BU barnaságom:
